Ismerős az érzés, amikor csendesen, visszafogottan halódik benned a lélek? Látszatra egyben vagy, nap, mint nap teszed a dolgodat. Akár évtizedekig is eltarthat, amíg belső lényeged teljesen megkövül…
Az ok, ami eljuttathat idáig általában olyan banálisan egyszerű: a szeretet hiánya.
Lehet ez valódi, vagy csak úgynevezett „társas” magány. Hiszen évtizedeket is leélhetsz úgy egy másik ember társaságában, hogy a lelki kötödés tüze már rég kialudt.
Az emberek sokféle terápiás eszközt vetnek be ilyenkor, amelyek többsége nem más, mint önámítás. Jöhet, alkohol, drog, szex, munkába temetkezés, tv és számítógép függőség stb. Lényeg, hogy dugjuk homokba a fejünket és próbáljuk ezt is megúszni, átvészelni. Hiszen már oly sokszor sikerült szembesülés helyett megúszásra játszani. Talán most is összejön…
De amikor a lelkedről van szó, ez a kísérlet kudarcra van ítélve. Minél tovább játszod azt, hogy „minden rendben, én jól vagyok, ezt is kibírom, hiszen erős vagyok” annál inkább eltávolodsz belső lényegedtől. Amiért később – amikor már nincs tovább, amikor már annyira fáj, hogy nem bírod többé elviselni – súlyos árat kell fizetned.
Meg kell tapasztalnod azt, hogy mi történik olyankor, amikor nem vagy belső gyermekednek szerető és felelős szülője. A benned lakozó gyermek rettentően szenved a szeretet hiányától. Ezért dacossá, durvává és keménnyé válik, mivel valamilyen módon kénytelen megvédeni magát. Megtenni azt, ami a Te felelősséged lett volna! A benned élő felnőtté, aki képes meghúzni a megfelelő határvonalakat maga körül, és megvédeni magát bizonyos érzelmi szituációkban. Adott esetben pedig kimondani : Eddig és ne tovább! Van, amit már nem engedek, hogy megtörténjen! Kiállok magamért, megvédem magam!
Ha ezt nem ismered fel időben, akkor a saját bőrödön leszel kénytelen megtapasztalni a szükségességét. Mindez persze temérdek szenvedés útján válik belátássá. A lélekben egyre gyűlnek a sebek…és egy idő után feladja. Azt gondolván, hogy valódi élet helyett vállalható számára a „tetszhalott lét” is.
De ez nem igaz! Ez, az ember legnagyobb és legrombolóbb önámítása. Persze előbb – utóbb erre is ráébredünk. De sok esetben addigra már annyi sebet gyűjtöttünk, hogy a lelkierő már csak nagyon halványan pislákol bennünk. Ilyenkor akár évekig élhetünk “zombi módra”.
De egy nap végül elérkezik a felismerés, hogy meg akarod menteni magad! Amihez viszont erőre van szükség, amelyet balga módon hagytál szépen lassan teljesen kifolyni a kezeid közül.
Már nincs kellő energiád a változtatáshoz, pedig érzed, hogy muszáj, ha élni akarsz. Csak a remény maradt, hogy egyetlen alkalomra talán még képes vagy összesűríteni magadban minden megmaradt foszlányát a hajdani erődnek. Tudod, hogy már csak egyetlen lehetőséged maradt. De azt is látnod/érezned kell, hogy melyik legyen a megfelelő pillanat, amikor megteszed…
Amikor azt mondod magadnak: Kész ennyi volt! Nem csinálom tovább! Elegem van a szenvedésből… és akkor veszel egy nagy levegőt, minden idegszáladdal a feladatra koncentrálsz. Figyeled a szakadék felé zuhanó gyermeket. A megfelelő pillanatban ellendülsz Te is. Megragadod őt, a szívedhez szorítod és egy hatalmas ugrással együtt értek partot a másik oldalon…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: