Beküldve:

Kocsma buddhizmus

Halál unalmasan poroszkáló nap derekán toppan az üzletbe. Megjelenésével életre keltve zombi üzemmódban vegetáló agysejtjeimet.

Nagyjából 65 év,  manapság fehér hollónak számító kackiás harcsabajusz,  jól megtermett sörhas, amelyen a 66-os úton felirat virít és egy alkohollal jól lepusztított aura  a legszembetűnőbb jegyei az úriembernek. S még néhány buddhista kellék a nyakában és a csuklóján…

Hát igen, nem én lennék, ha szó nélkül tudnám hagyni ezt a kiöregedett zenész ’ala buddhista ökomenét. Ezért miközben blokkolom a sörét, szóba is elegyedünk. Akik közelebbről ismernek már tapasztalhatták, hogy jellemző rám minden átmenet nélkül – in medias res – feltenni az engem foglalkoztató kérdéseket. Most is ez történik. Gátlástalanul bekérdezek:

– Ön buddhista? Meglepetten pillant rám. Miután igenlő választ kapok, beszélgetni kezdünk. Már nem siet. Nekem meg van jó pár kérdésem. Hamarosan kiderül, hogy dzogcsen gyakorló. Felteszem hát neki a kérdéseimet dzogcsen témában. Kezdünk nagyon belemelegedni a beszélgetésbe. Tehát normális, hogy minden környéken lakónak éppen most jut eszébe leugrani néhány nélkülözhetetlen dologért a boltba.

Gyorsan kiderül, hogy könyvet is írt a témában. Kis idő múlva a véletlen nála lévő példány- nagyon jelképes összegért – gazdát cserél. Kölcsönösen meg vagyunk lepődve egymáson. Én azért, mert első látásra csak a kiöregedett zenészt néztem ki belőle – kiderült, hogy ebben nem is tévedtem – ő pedig szerintem álmában sem gondolta, hogy egy sima bolti eladó két olyan gyermekkorban spontán végzett dzogcsen gyakorlatról fog beszámolni, ami a könyvében is le van írva. (Mondjuk ezen én is meglepődtem.)

Bár nem vagyok buddhista, de van némi rálátásom a témára, így nem tudom nem feltenni a kérdést, amelyet a bennem lakó szkeptikus kisördög sugall.

-És hogy fér meg az alkoholfogyasztás a buddhizmussal?

Nos, ekkor egy hosszú- önigazoló – fejtegetés kezdődik. Ha nem lennék otthon a témában, még be is venném. De kezdek bekeményíteni és a beszélgetés egy pontján bedobom az adu ászt arról,  hogy a tartós alkoholfogyasztás nem csak a látható tartományokban fejti ki hatását. Először is gyengíti az aurát ráadásul alsóbb világokat nyit meg és hát valljuk be, lőttek a tiszta tudatnak is. Sorolnám még tovább a következményeket. De most ő próbál engem eltéríteni azzal, hogy elmeséli létezik olyan szertartás, amelynek során még a szerzetesek is fogyasztanak pár csepp alkoholt.

Ezen a ponton buddhi(ca) alkoholica – ahogy magamban elneveztem őt – karaktere nagyon ismerőssé válik. Volt ugyanis régebben is dolgom már ugyanezeket a paramétereket felmutató a „spiri-csiribiri” zavarosában halászgató, idősebb önjelölt gyógyító-sámán- guruval,  akinek szintén neki szegeztem a kérdést, hogy hogyan fér meg az alkohol fogyasztás a tevékenységével, ami tiszta testet és tudatot feltételez. Tőle akkor azt a választ kaptam, hogy Ő már annyira magas rezgésszinten van, hogy szüksége van az alkoholra mert az tartja lenn a földön.

Hát véleményem szerint nem csak lent tart de ha nem tudjuk a mértéket, akkor testi/lelki nyomorba is dönt. Viszont mindenkinek a magánügye az, hogy mivel teszi tönkre az életét. Alkoholizmussal vagy egy jól felfújt egóval, amelyik azt hiszi, hogy spirituális úton halad …

 

Beküldve:

Biobolt best of

Pár hónapja még egy bioboltban dolgoztam. Minden üzletnek megvan a tipikus vevőköre. A bioboltoké értelemszerűen az egészségtudatos emberekből verbuválódik. Ezért abban közegben kevés olyan vicces történet született mint a mostani helyemen,  de mégis akadt néhány. Ezek közül a kedvencem ez volt:

Idősebb nő lép az üzletbe. Nem a tipikus budai úri közönség. Van egy kis lepukkant kocsmatündér feelingje. Megáll az ajtóban és szinte megretten a hatalmas választék láttán. Azután némi tűnődést követően – mivel felmérte, hogy esélye sincs megtalálni amit keres – határozott léptekkel a pulthoz siet. Ha már pult rá is könyököl és -talán mert bekapcsolt nála egy ismerős életérzés – imigyen szól a pult másik felén álló kolléganőnek:
– Egy unicumot kérek.
Egy jó eladó legfontosabb ismérve, hogy bármilyen baromságot hall, tudjon teljesen szenvtelen pléhpofával reagálni. Eladóból ekkor a “pultoslányon” kívül még ketten tartózkodunk a helyiségben. Éppen polcot rendezünk. Így a rezzenéstelen fa arcot nekünk, a történéseknek éppen háttal állva nem annyira fontos tartani.
A pultos lány jól szerepel, nem zuhan ki belőle a belülről kitörni készülő hatalmas hahota, viszont nem tudja felvenni a fonalat. Nehéz is, mivel mindhármunknak az az első benyomása, hogy a hölgy eltévedt. Mert sajnos bár teljesen egyértelműen ki van tacepaózva, – ráadásul nem kis betűkkel – hogy mi egy biobolt vagyunk, ennek dacára kerestek már nálunk férfi alsót, sőt alkoholt is. Nem ez lenne az első eset. A nő talán észre sem veszi a hirtelen beálló zavart a rendszerben. Könyököl és vár.

Mivel alliterációban és néha még gondolatolvasásban is egész jó vagyok (Mert ha valakinek ez nem lenne tiszta, egy jó eladónak sokszor gondolatolvasónak is kell lennie.) végül nekem sikerül megmentenem a helyzetet.
– Huminiqumot tetszik kérni?
– Ja igen azt,  persze -jön a válasz és közben kocsmatündérünkben feldereng, hogy a pult látványa egy olyan automatizmust hívott életre benne, amelynek következtében, végérvényesen megnyilatkozott előttünk az égetett szeszek iránti -talán palástolni kívánt- szenvedélye.

Beküldve:

Szerelmi töredék

Fiatal, borostás srác lép az üzletbe. Rajta kívül vannak még bent páran, csupa férfi. A pulthoz lépve első kérdése:
– Férjnél vagy?
Hirtelen el kell gondolkodnom azon, hogy a bolt ahol dolgozom milyen szolgáltatást nyújt, de körülnézve realizálom, hogy ez még mindig az ABC ahová elszegődtem. Óvatos válaszom a következőképpen hangzik:
– Ez nézőpont kérdése. (A furcsa válasz oka, hogy papíron még igen, de a valóságban már 4 éve nem élek együtt a férjemmel.) Fel sem tűnik neki, hogy ez a válasz nem annyira egyszerű igen avagy nem. Megelégszik ezzel a furcsa talánnal is,  hiszen nem anyakönyv vezető hanem csak egy lelkes és kissé illuminált fiatalember, aki péntek este már belépett a buli zónába. A maligánfok már megfelelő, elindult hát “nőstény vadászatra”. De hogy miért éppen egy kis közért színpadán tüsténkedő anyja korú nőre esett a választása, az már örök rejtély marad számomra, mivel kapcsolatunk olyan gyorsan múló volt mint egy heves nyári zápor.
Ezek után végre jól megnézem magamnak, de semmi különös, kivéve azt, hogy a tekintetéből olyan tüzes csillogás árad, amelyet korombeli férfiaknál már régen nem tapasztalok. Egy pillanatra magával is ránt ez az elevenség…
Közli hogy nagyon bejövök neki. Az a típus, aki kinéz magának egyetlen alkatrészt a nőn – jelen esetben ő láthatóan a mellekre megy – és valójában a többi nem is számít.
Felvilágosítom, hogy sokkal öregebb vagyok nála.
Nem probléma, érkezik a válasz.
Közlöm, hogy kopasz vagyok( ekkor éppen kendőben dolgoztam). Nem baj, kórházban dolgozom láttam már ilyet – és továbbra is a melleimet bámulja.
Kéri, hogy találkozzunk munka után. Kitérő választ kap.
Érzi, hogy ez már nem fog összejönni ezért legalább a telefonszámomat szeretné megszerezni. Miközben felírom neki a számomat én már tudom, hogy semmi nem fog közöttünk történni, de szeretném végre leszerelni, mivel látom a háttérben motoszkáló férfiak vásárlásnak álcázott kíváncsiságát…
Látszólag teljesen leköti őket a bolti kínálat, de valójában kíváncsian várják a végkifejletet, mivel a fiúval együtt ők is értesültek arról, hogy a kibontakozni látszó románcunk akadálya a köztünk feszülő 24 évnyi korkülönbség (amin még az sem segít, hogy én sokkal öregebbnek gondoltam, ő meg sokkal fiatalabbnak nézett engem)…
Talán kicsit irigylik a benne még lüktető fiatalos hévet és vakmerőséget. Kíváncsiak, hogy beadom-e végül a derekam, vagy elhajtom.
Sejtésem szerint expressz sebességű lovagom másnap reggel, – feltehetően egy átbulizott éjszaka után – amikor rábukkant a telefon számomra ( név nélkül) percekig bambán néz maga elé, mivel sem arcot, sem történetet nem tud már kötni a papíron olvasott számokhoz… 😉
Én meg azon tűnődöm, hogy ez a nyarunk valójában egy későn érkezett tavasz. És ezt a feltevésemet a férfiak viselkedésére alapozom . Mert eddig sehol semmi, most meg egy héten belül – minden szándékosság nélkül- többször is “mellbedobással győztem”, pedig  nem öltözöm sem feltűnően, sem kihívóan.

Beküldve:

A munka frontján, avagy az élet akkor szép ha zajlik…

Mivel gyermekkoromból kifolyólag nem annyira kedvelem az alkoholistákat, így az élet időről időre megtréfál ezen a téren. Most éppen azzal, hogy az egyik munkahelyem reggel és este fura dimenzió törésen megy keresztül, amikor a békés kis közértre egy kocsma képe vetül.
Tegnap este az egyik vásárló ezt elég egyértelműen tudtomra is adta.
Bejött egy barátjával. Részeg-szlengben beszélve előadta a kívánását, amiből egy kuma szót sem értettem. Biztosan ismeritek ti is azt a hanyag eleganciát, amikor a kiejtett szavak néhány szótagja valahol a kigondolás és a kiejtés közötti úton elvész, a többit pedig úgy mondja mintha éppen tele lenne közben galuskával a szája.Nos delikvensünk is ezt adta elő, ráadásul hadarva.Mivel többször visszakérdeztem a vele lévő másik – szintén ittas de még sokkal józanabb – úriember inkább fordított nekem.
De a társának ez nem nagyon tetszett és jogosnak vélt felindultságában megkérdezte:
– Maga nem dolgozott még kocsmában???
-Miért ez az??? kérdeztem vissza már-már megvilágosodva.
Ezután a vásárolt piához szatyrot is kért. De a kapott darabot túl átlátszónak ítélte és kért még egyet.
Erre nekem is megjött a kötekedő kedvem és megkérdeztem, hogy mi a baj az “átlátszó” szatyorral? Nem tudja felvállalni a piát?
Erre ő visszakérdezett.
-Miért Te felvállalod ezt?- és a fejemre mutatott. Én meg csak néztem hülyén. Gondolom igen, azért nincs rajtam paróka, nem? Na akkor rájött hogy ezzel a kérdéssel pont mellényúlt. Ezért inkább töredelmesen bevallotta, hogy ő nem vállalja fel a piát.Felesleges is gondoltam, hiszen húsz méteres körzetben mindenki számára egyértelmű, hogy nem vagy már szomjas.
Ezután kaptam vagy 500 forint borravalót(amit egyébként nem tehetek el) de közölte, hogy ez az enyém, mert a tulajt utálja mert – szerinte- többször is le akarta húzni.
De azért piáért mégis ide jár…
Se la vie…

(Ebben a bejegyzésben elolvashatod azt is, mit tett hozzá az életemhez egy alkoholista nevelőapával való két évtizedes együttélés :Fontos pillanatok  )

Beküldve:

Gyomorbajos Einstein

 

A fickó a nagy tudós inverze. A haj ugyanaz, és talán valaha még a zsenialitásra való hajlam is jelen lehetett az életében, de nagy elődjével ellentétben a hétköznapiságon való derűs felülemelkedés helyett, ő a meg nem értett zseni savanyúságát választotta. A relativitás elmélet pedig részéről már csak odáig terjed, hogy minden nő agyhalott…
Ilyen előzmények mellett talán nem is meglepő, hogy nem volt túl szerencsés “antrénk” egymás életében. Pedig csak három üres sörös üvegen csúszott el a lehetőség…
Nem cserét akart ugyanis, hanem beszámítást és rohadtul nem értette, hogy ezen én mit nem értek, ezért inkább kiszámolta nekem a különbözetet. De mindezt azzal az ábrázattal, mint amikor a gyomorsav éppen jön felfelé és már mardossa a nyelőcsövet is.
Eközben a vélt hülyeségemet azzal a lesajnáló és szinte
már-már felmentő tekintettel nyugtázta, hogy “hát mit is vártam hiszen ez csak egy nő”. Szinte tapintani lehetett közöttünk egy jeges citromos sör kesernyés fanyarságát…

Pedig mindössze egyetlen probléma adódott, nevezetesen, hogy Einsteinünk bár lehet, hogy agyban nagy viszont nem a kommunikáció bajnoka és végakaratát a beszámítandó üvegek kapcsán nem közölte, csupán elém lökte őket a pultra. Majd, amikor már végeztem a kasszázással és véglegesen kinyomtam a blokkot közölte, hogy ő nem így gondolta.
Hát kérlek alássan, akkor beszéljél ember. Add elő a történetedet és a kívánságaidat, mivel én itt most bolti eladó vagyok, nem pedig gondolatolvasó és látnok. Mondanám neki szívem szerint mérsékelten disztingvált eladói üzemmódban, de inkább nem teszem. (Bár nem szeretném, ennek ellenére legtöbb gondolata mégis átszivárog, minden egyes találkozásunk alkalmával. Ettől viszont már én is kellemetlenül útállatos színben kezdek feltűnni előtte…

Még néhány bolti karakter:

“Csupaszív” Lajos

“AZ ILLEM TANÁR”

A munka frontján, avagy az élet akkor szép ha zajlik…

“Csocsikártya”

 

Beküldve:

Ha oka van, sorsunk úgyis (újra) összehoz

Reggelente, ha gyalog megyek dolgozni, általában “filozofikusban” nyomom. Néha egészen jó gondolataim születnek. Ma reggel az emberi kapcsolódások egyik legnagyobb rákfenéjén a birtoklási vágyon – illuzórikus birtokosi viszonyokon – gondolkodtam.
Barátom, barátnőm, férjem, gyerekem, kutyám, macskám… használjuk a birtokos jelzőket azokkal a személyekkel kapcsolatban akiket szeretünk.
S mert szeretjük őket, tartani, megtartani is akarjuk, ameddig csak lehetséges…(de legtöbbször még azon is túl.) Tévesen azt feltételezzük, hogy csak akkor élő a szeretet közöttünk, ha magunk mellett tudhatjuk őket és kizárólagosságunk is lehet velük kapcsolatban.Pedig erről szó sincs.
Életünk során minden egyes személy megjelenésének kifejezett oka van. Nevezhetjük ezt akár karmának is. Szerződésnek, amit még anno odaát kötöttünk egymással, hogy itt és most miben és hogyan tudjuk segíteni egymás fejlődését.
De mint ahogyan a történéseknek mindig van oka, így mindennek van ideje is. Ez az, amit olyan nehezen tudunk elfogadni. Mivel tudat alatt érezzük, egyszer minden szerződés mandátuma lejár. S amit nem sikerült beleszuszakolni az eltöltött közös időbe, azon később már csak keseregni lehet. Elképzelhető ugyan, hogy a sorsunk ad második lehetőséget is az újabb közös megtapasztalásokra, de ezt előre soha nem tudhatjuk…
Viszont, ha adott pillanatban mindig teljes mértékben szívcsakrából cselekszünk, akkor képesek leszünk megélni a most állapotát, annak teljes spektrumában. Ekkor nem marad bennünk semmilyen hiányérzet, hiszen mindent beletettünk, vagy kivettünk az adott szituációba/ból, ami akkor és ott a pillanatnyi tudásunkkal lehetséges volt számunkra. Ha ez az érzés meg van, akkor nincs hiányérzet. Ha nincs hiányérzet, akkor eltűnik a birtokolni akarás is, ami sok esetben abból fakad, hogy nem merünk teljes lélek-jelenléttel élni, megélni és cselekedni.
Másik aspektusa ennek az egésznek a bizalom…
Nem a hétköznapi bizalomra gondolok, hanem annak a bizodalmára, hogy tudom, okkal jöttél az életembe… Bár az okot ebben a pillanatban nem látom, de tudom, bármi történik is közöttünk, jobbító szándékkal érkeztél. Az események mindkettőnk fejlődését szolgálják és addig tart a közös időnk és utunk, míg mindketten be nem végezzük azt, amit odafent bevállaltunk.
Tudom, nem most találkoztunk először és nem is utoljára. Lehet, hogy sorsunk sok időre elválaszt majd bennünket egymástól, de amikor annak oka és elrendelt ideje lesz újra vissza is terel egymás mellé. Nem akarlak hát birtokolni, hiszen nem is tudnálak. Van közös cél, de létezik mindkettőnk egyéni útja is, melyben még sok más szereplő is helyet kap.
Tudom senki életében nincs kizárólagos helyem… de nagyon sok ember életében lehet fontos szerepem.
Innentől kezdve nincs félelem, nincs fájdalom, nincs akarás, nincs birtoklási vágy…
Amikor mindez felfénylik a lelkedben, akkor szívből tudsz így elköszönni a másiktól :
“Köszönöm amit eddig kaptam, s tudom, hogy amint újra elérkezik az ideje, sorsunk majd ismét egymás mellé terel bennünket… “
Beküldve:

Fontos pillanatok

Nem is olyan régen azon töprengtem, hogy ha most bármilyen oknál fogva hirtelen vége szakadna az életemnek, melyek lennének azok a meghatározó, fontos pillanatok, melyeket szívesen elevenítenék fel életem filmjéből. A jó dolgokra koncentráltam és már pergett is a film. Az elsőnek beugró kép természetesen a lányom születése volt. A pillanat, amikor a kezemben tarthattam.
Rendben – mondtam magamnak – eddigi életem valóban legfelemelőbb élménye ez a pillanat volt, de van még itt más is, nézzünk rá mindenre. Haladtam hát tovább, vissza az időben. Jöttek a megszokott képek, amelyek általában minden ember életében megjelennek. .Aztán egyszer csak bekattant valami, ami első ránézésre egyáltalán nem volt pozitív…
16 éves voltam. Épp otthon töltöttem a nyári szünetet. (A bentlakásos középiskola szintén a legjobb dolgok kategóriájába tartozott, mivel lehetőséget nyújtott számomra, hogy kikerüljek abból a mérgező és brutalitással átszőtt romlott miliőből, amelyet 7 éves koromtól – apám távozása óta – élvezhettem a nevelő apám jóvoltából.)
Álltam a mosókonyhában ahová a nevelő apám parancsolt be, mert nem akart nyílt színen megütni.(A helyszín az általa vezetett üdülő ebédlője ) Hiszen, milyen fényt vetne rá, ha az alkalmazottai szeme láttára verne össze? Akkor még nem sejtette, hogy ez az alkalom más lesz, mint a korábbiak…
„Bekattantam”. Eldöntöttem, hogy nem az általa meghatározott koreográfia szerint történnek majd az események. Körülnéztem és felkaptam az edénycsorgatóról a legnagyobb kést, amit találtam. Az hogy mit fogok tenni ezzel a késsel – belé fogom-e mélyeszteni, vagy esetleg magamban teszek kárt – ekkor még nem tisztázódott bennem. Csak azt tudtam teljes bizonyossággal, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek annak a méltatlan állapotnak, melybe életem során nem egyszer belekényszerített már.
Jelenlegi élettapasztalatommal és pszichológiai tudásommal felvértezve már tisztán látom, hogy abban a szituációban az átfordulás állapotába kerültem. A pubertás kor sok mindent megváltoztat. A félelem jogos haraggá változott bennem, olyan belső erőt generálva, amit addig még soha nem éreztem.
Az ajtón belépve, gúnyos kacajra fakadt, amint megpillantott a hatalmas késsel felvértezve. Könnyedén kicsavarhatta volna a kezemből, hiszen sokkal nagyobb és erősebb volt nálam. De erre nem került sor, mivel a maró gúny és az erő fölény fitogtatása kijózanított. A remegés és a félelem egy szempillantás alatt tűnt el belőlem. A fejem kitisztult. Hűvös erő és egyfajta szikla-szilárd stabilitás öntött el…
Önszántamból tettem le a kést a konyhapultra. Ráébredtem ugyanis, hogy mindkét cselekedet – amelyeket korábban elképzeltem – vesztes pozíciót eredményezne számomra. Viszont tudtam, hogy most végre eljött az idő a visszavágásra és lezárásra. Egyszer és mindenkorra tudtára kell adnom ennek az erős férfi testbe bújtatott erkölcsi nullának, hogy nincs többé hatalma felettem. Sem neki, sem annak a fogvacogtató félelemnek, amit eddig minden alkalommal sikerült felébresztenie bennem a brutalitásával. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hogy nagyon fog fájni, de egyetlen könnycsepp vagy a félelem legapróbb szikrája nélkül kell állnom az ütéseket.
Készen álltam a küzdelemre. Akarat feszült akarat ellen. Én a szabadságomért harcoltam ő pedig azért, hogy végleg megtörjön. Amióta csak ismert tudta, hogy bár látszólag fejet hajtottam az akarata és a brutalitása előtt, de igazából ezt nem Ő, hanem anyám érte el nálam. Az iránta érzett együttérzésemnek, lojalitásomnak, és a gyerekekre jellemző lelki rugalmasságnak volt köszönhető, hogy eddig betörhetőnek bizonyultam. De a felszín alatt mindig munkált bennem a dac, a lelki szabadság és az erkölcsi fölény.
Ott álltunk hát egymással szemben. Gyorsan felmértem csekélyke, de kihasználható helyzeti előnyömet: az ajtón kívüli világot. Most végre nem a külvilágtól elszigetelve történtek az események. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy senki sem fog bejönni, hogy megakadályozza a hajcihőt, de tudtam, minél hangosabb leszek, annál nagyobb botrányt kavar majd az ügy az ajtón kívüli világban.
Elkezdődött. Ő ütött, én ordítottam. Ami meglepte, mivel nem ehhez volt szokva. Gyorsan letisztult benne, hogy ez nyílt provokáció részemről. A következő ütés már erősebb volt, hogy tudjam hol a helyem. De ettől az ordítás is hangosabb lett. Karnyújtásnyi távolságra egymástól, szinte mozdulatlanná dermedve néztünk farkasszemet. Álltam, sőt valójában fogva tartottam a tekintetét.
Teljesen nyugodt voltam és tisztán láttam a célomat. Nem sajnáltam magam az előttem álló testi kínok miatt. Ennél sokkal erősebben dolgozott bennem a büszkeség érzése, hogy végre teszek magamért valamit. Az ordításaim kizárólag a külvilágnak szóltak, nem a fájdalomnak. Közben mindig beiktattam egy kis szünetet, jelezvén, hogy jöhet a következő forduló. Az ütések egyre durvábbak lettek. De némi idő és megannyi pofon elteltével megértette végre, hogy ez nem egy kamasz lány felturbózott hisztije, hanem egy lázadó szabadságharca.
Már egyáltalán nem éreztem a fájdalmat mivel az arcom teljesen elzsibbadt. Bár tenyérrel ütött és nem ököllel, kicsit sem kímélt. A 12. pofon tájékán már tudtam, hogy a kezdeti pökhendi fölény lassan de biztosan kétségbeeséssé változott benne. Érezte, hogy ha kell, akár eszméletlenre is veretem magam, de nem adom fel. Hogy tulajdonképpen már enyém a győzelem! Legyőztem a fájdalomtól való rettegést és az ebből fakadó megalkuvást. Legyőztem az ő akaratát is, ami pedig még ennél is sokkal fontosabb: meghaladtam eddigi önmagamat.
Másnap mikor kijózanodott természetesen elnézést kért a történtek miatt.(Ez a koreográfiai elem mindig jelen volt a repertoárjában.) Nem hatott meg vele. Átnéztem rajta. Azt, hogy valójában mekkora győzelmet arattam, csak akkor értettem meg, amikor fel akart ajánlani pénzt azért, hogy húzzak el otthonról albérletbe, hogy látnia se kelljen többet. Megértette, hogy korkülönbség és erőszak ide vagy oda nincs többé hatalma felettem.
Igaz, ez nem egy derűs történet. Hogy miért tette be a tudatalattim mégis életem fontos pozitív pillanatainak dobozába? Azt gondolom azért, mert azzal, hogy felvállaltam önmagam, és megharcoltam a saját szabadságharcomat, olyan pozitív energiák szabadultak fel a lelkemben, amelyeket addig a félelem energiája teljesen gúzsba kötött. Úgy képzeld el ezt az érzést, mint amikor végre levetheted magadról azt a szúrós, durva ruhát, ami addig teljesen elszorította az ereidet és sebesre dörzsölte a bőrödet.
Beküldve:

Vissza az életbe

Ismerős az érzés, amikor csendesen, visszafogottan halódik benned a lélek? Látszatra egyben vagy, nap, mint nap teszed a dolgodat. Akár évtizedekig is eltarthat, amíg belső lényeged teljesen megkövül…

Az ok, ami eljuttathat idáig általában olyan banálisan egyszerű: a szeretet hiánya.
Lehet ez valódi, vagy csak úgynevezett „társas” magány. Hiszen évtizedeket is leélhetsz úgy egy másik ember társaságában, hogy a lelki kötödés tüze már rég kialudt.

Az emberek sokféle terápiás eszközt vetnek be ilyenkor, amelyek többsége nem más, mint önámítás. Jöhet, alkohol, drog, szex, munkába temetkezés, tv és számítógép függőség stb. Lényeg, hogy dugjuk homokba a fejünket és próbáljuk ezt is megúszni, átvészelni. Hiszen már oly sokszor sikerült szembesülés helyett megúszásra játszani. Talán most is összejön…

De amikor a lelkedről van szó, ez a kísérlet kudarcra van ítélve. Minél tovább játszod azt, hogy „minden rendben, én jól vagyok, ezt is kibírom, hiszen erős vagyok” annál inkább eltávolodsz belső lényegedtől. Amiért később – amikor már nincs tovább, amikor már annyira fáj, hogy nem bírod többé elviselni – súlyos árat kell fizetned.

Meg kell tapasztalnod azt, hogy mi történik olyankor, amikor nem vagy belső gyermekednek szerető és felelős szülője. A benned lakozó gyermek rettentően szenved a szeretet hiányától. Ezért dacossá, durvává és keménnyé válik, mivel valamilyen módon kénytelen megvédeni magát. Megtenni azt, ami a Te felelősséged lett volna! A benned élő felnőtté, aki képes meghúzni a megfelelő határvonalakat maga körül, és megvédeni magát bizonyos érzelmi szituációkban. Adott esetben pedig kimondani : Eddig és ne tovább! Van, amit már nem engedek, hogy megtörténjen! Kiállok magamért, megvédem magam!

Ha ezt nem ismered fel időben, akkor a saját bőrödön leszel kénytelen megtapasztalni a szükségességét. Mindez persze temérdek szenvedés útján válik belátássá. A lélekben egyre gyűlnek a sebek…és egy idő után feladja. Azt gondolván, hogy valódi élet helyett vállalható számára a „tetszhalott lét” is.

De ez nem igaz! Ez, az ember legnagyobb és legrombolóbb önámítása. Persze előbb – utóbb erre is ráébredünk. De sok esetben addigra már annyi sebet gyűjtöttünk, hogy a lelkierő már csak nagyon halványan pislákol bennünk. Ilyenkor akár évekig élhetünk “zombi módra”.

De egy nap végül elérkezik a felismerés, hogy meg akarod menteni magad! Amihez viszont erőre van szükség, amelyet balga módon hagytál szépen lassan teljesen kifolyni a kezeid közül.

Már nincs kellő energiád a változtatáshoz, pedig érzed, hogy muszáj, ha élni akarsz. Csak a remény maradt, hogy egyetlen alkalomra talán még képes vagy összesűríteni magadban minden megmaradt foszlányát a hajdani erődnek. Tudod, hogy már csak egyetlen lehetőséged maradt. De azt is látnod/érezned kell, hogy melyik legyen a megfelelő pillanat, amikor megteszed…
Amikor azt mondod magadnak: Kész ennyi volt! Nem csinálom tovább! Elegem van a szenvedésből… és akkor veszel egy nagy levegőt, minden idegszáladdal a feladatra koncentrálsz. Figyeled a szakadék felé zuhanó gyermeket. A megfelelő pillanatban ellendülsz Te is. Megragadod őt, a szívedhez szorítod és egy hatalmas ugrással együtt értek partot a másik oldalon…

Beküldve:

Van, hogy csak egy nap a szerelem…

Fél évvel ezelőtt érett meg bennem az érzés, hogy jó lenne… most már szeretném.De az érzéssel együtt egyből érkeztek a félelmek is.
“Nem tudom bevállalni, nem vagyok rá kész, nem tudok felelősséget vállalni másért és magamért sem.Kell a nehezen kiharcolt szabadság.”
Behívtam valamit az életembe, ízlelgettem, hogy milyen lehetne, de aztán a félelmek felülírták az érzéseimet és én elengedtem az egészet:
“Eddig is tudtam nélküle élni, ezután is menni fog. Minek vegyek felesleges felelősséget magamra…”
Aztán egy napon megjelent az ajtómban, arra várva hogy beengedjem az életembe.
Nagyon tetszett, vágytam rá, szerettem volna megérinteni, simogatni, tudni, hogy milyen együtt létezni vele…De ez a vágy megint együtt járt a félelemmel…”ez az egész dolog nem nekem való.”
Érezte ő is, hogy nem vagyok még kész. Mégis jött másnap majd harmadnap is. Az első alkalommal még furcsa volt ott látni az “én teremben”
Viszont jóleső érzés volt a szemébe nézni, állni a tekintetét és azon filózni, hogy vajon milyen gondolatok és érzések lapulhatnak a delejes szempár tulajdonosában. Jó volt hozzáérni, bár még mindketten félszegek voltunk kissé.
Következő nap – hazafelé tartva – azon kaptam magam, hogy arra gondolok vajon eljön ma is? Szerettem volna újra látni.
Már várt rám. Örültem neki. Éreztem valami elindult köztünk és erősebb bennem az öröm, mint az aggodalom. De a kereteket továbbra is én akartam megszabni, hogy ha bármi nem tetszik, ott meghúzhassam a határvonalakat.Ezt tudtára is adtam.
De ő már döntött kettőnk ügyében…nem érdekelték a kifogásaim. Tudta, helye van az életemben. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy feladjam a védelmi vonalaimat. Nagyon ügyesen manőverezett. Sikerült teljesen magába bolondítani.
A szívemmel teljesen átéreztem azt, hogy mit szeretnék de közben mégis őrlődtem belülről, hogy fel merjem-e adni az utolsó kétségeimet is. Be merjem-e vállalni a felelősséget érte?
Végül, bár úgy éreztem beleszakadok mégsem változtattam a helyzetünkön. Nem kapott enni, és éjszakára az ajtón kívülre került. Tudtam, hogy van hová haza mennie, így nem féltettem.
“Jöhetsz minden nap, jól elleszünk, szeretni fogjuk egymást, de a felelősség érted, maradjon meg másnak.Én csak a szépet és a jót szeretném kivenni ebből a kapcsolatból.”
A következő este, már nagyon siettem haza.Útközben színezgettem magamban az újbóli együttlét örömét.Megérett végre bennem az elhatározás. Beengedem teljesen az életembe. Boldog voltam, hogy végre meghoztam ezt a döntést.
Senki nem várt az ajtóban…sem este, sem reggel, sem másnap, sem harmadnap…
Mírmur cica nagy tanítónak bizonyult 🙂
Megértette velem, hogy ha nem tudok teljes szívvel jelen lenni, megélni és felvállalni a pillanatot, akkor a lehetőség elillan.
Beküldve:

Tegnapom

Alkohollal feltehetőleg évtizedek óta bensőséges viszonyt ápoló 60-as férfi szinte beesik a boltba, mert figyelmen kívül hagyta a küszöböt, mivel engem nézett, aki csak mellig látszom ki a pultból. Teszek egy kedves megjegyzést arra, hogy elbotlott. Mire Ő:
– Maga tehet róla mert olyan dekoratív…
Mire én magamban: na ez most vajon annak az őszinte mondatnak a disztingvált megfelelője, hogy “Anyám, mellben jól eleresztettek” vagy inkább annak a finom csomagolása, hogy “úristen egy kopasz nő…”
Aztán, ahogy közelebb jön kétséget kizárólag realizálódik az első megoldás, mert le sem tudja venni a szemét melleimről. Olyannyira, hogy amikor kérdezem a válaszai is a mellmagasságomnak érkeznek. Velem nem sikerül felvenni a szemkontaktust, csak az ikrekkel.
Miután kiment eltűnődtem azon, hogy tényleg felesleges azon gondolkodnom, hogy vajon mennyi esélye lehet egy negyven feletti kopasz nőnek a párválasztásban.
Már tisztán látom, hogy minden csak a megfelelő mennyiségű alkohol és egy jól megválasztott melltartó kérdése…,)

Ha olvasnál még hasonló témájú kisbolti kalandjaimról,  akkor ezeket az írásokat nézd meg :

Szerelmi töredék

Flörtölő Flórián

Béláim egy(b)esüljetek