Beküldve:

Kocsma buddhizmus

Halál unalmasan poroszkáló nap derekán toppan az üzletbe. Megjelenésével életre keltve zombi üzemmódban vegetáló agysejtjeimet.

Nagyjából 65 év,  manapság fehér hollónak számító kackiás harcsabajusz,  jól megtermett sörhas, amelyen a 66-os úton felirat virít és egy alkohollal jól lepusztított aura  a legszembetűnőbb jegyei az úriembernek. S még néhány buddhista kellék a nyakában és a csuklóján…

Hát igen, nem én lennék, ha szó nélkül tudnám hagyni ezt a kiöregedett zenész ’ala buddhista ökomenét. Ezért miközben blokkolom a sörét, szóba is elegyedünk. Akik közelebbről ismernek már tapasztalhatták, hogy jellemző rám minden átmenet nélkül – in medias res – feltenni az engem foglalkoztató kérdéseket. Most is ez történik. Gátlástalanul bekérdezek:

– Ön buddhista? Meglepetten pillant rám. Miután igenlő választ kapok, beszélgetni kezdünk. Már nem siet. Nekem meg van jó pár kérdésem. Hamarosan kiderül, hogy dzogcsen gyakorló. Felteszem hát neki a kérdéseimet dzogcsen témában. Kezdünk nagyon belemelegedni a beszélgetésbe. Tehát normális, hogy minden környéken lakónak éppen most jut eszébe leugrani néhány nélkülözhetetlen dologért a boltba.

Gyorsan kiderül, hogy könyvet is írt a témában. Kis idő múlva a véletlen nála lévő példány- nagyon jelképes összegért – gazdát cserél. Kölcsönösen meg vagyunk lepődve egymáson. Én azért, mert első látásra csak a kiöregedett zenészt néztem ki belőle – kiderült, hogy ebben nem is tévedtem – ő pedig szerintem álmában sem gondolta, hogy egy sima bolti eladó két olyan gyermekkorban spontán végzett dzogcsen gyakorlatról fog beszámolni, ami a könyvében is le van írva. (Mondjuk ezen én is meglepődtem.)

Bár nem vagyok buddhista, de van némi rálátásom a témára, így nem tudom nem feltenni a kérdést, amelyet a bennem lakó szkeptikus kisördög sugall.

-És hogy fér meg az alkoholfogyasztás a buddhizmussal?

Nos, ekkor egy hosszú- önigazoló – fejtegetés kezdődik. Ha nem lennék otthon a témában, még be is venném. De kezdek bekeményíteni és a beszélgetés egy pontján bedobom az adu ászt arról,  hogy a tartós alkoholfogyasztás nem csak a látható tartományokban fejti ki hatását. Először is gyengíti az aurát ráadásul alsóbb világokat nyit meg és hát valljuk be, lőttek a tiszta tudatnak is. Sorolnám még tovább a következményeket. De most ő próbál engem eltéríteni azzal, hogy elmeséli létezik olyan szertartás, amelynek során még a szerzetesek is fogyasztanak pár csepp alkoholt.

Ezen a ponton buddhi(ca) alkoholica – ahogy magamban elneveztem őt – karaktere nagyon ismerőssé válik. Volt ugyanis régebben is dolgom már ugyanezeket a paramétereket felmutató a „spiri-csiribiri” zavarosában halászgató, idősebb önjelölt gyógyító-sámán- guruval,  akinek szintén neki szegeztem a kérdést, hogy hogyan fér meg az alkohol fogyasztás a tevékenységével, ami tiszta testet és tudatot feltételez. Tőle akkor azt a választ kaptam, hogy Ő már annyira magas rezgésszinten van, hogy szüksége van az alkoholra mert az tartja lenn a földön.

Hát véleményem szerint nem csak lent tart de ha nem tudjuk a mértéket, akkor testi/lelki nyomorba is dönt. Viszont mindenkinek a magánügye az, hogy mivel teszi tönkre az életét. Alkoholizmussal vagy egy jól felfújt egóval, amelyik azt hiszi, hogy spirituális úton halad …

 

Beküldve:

Biobolt best of

Pár hónapja még egy bioboltban dolgoztam. Minden üzletnek megvan a tipikus vevőköre. A bioboltoké értelemszerűen az egészségtudatos emberekből verbuválódik. Ezért abban közegben kevés olyan vicces történet született mint a mostani helyemen,  de mégis akadt néhány. Ezek közül a kedvencem ez volt:

Idősebb nő lép az üzletbe. Nem a tipikus budai úri közönség. Van egy kis lepukkant kocsmatündér feelingje. Megáll az ajtóban és szinte megretten a hatalmas választék láttán. Azután némi tűnődést követően – mivel felmérte, hogy esélye sincs megtalálni amit keres – határozott léptekkel a pulthoz siet. Ha már pult rá is könyököl és -talán mert bekapcsolt nála egy ismerős életérzés – imigyen szól a pult másik felén álló kolléganőnek:
– Egy unicumot kérek.
Egy jó eladó legfontosabb ismérve, hogy bármilyen baromságot hall, tudjon teljesen szenvtelen pléhpofával reagálni. Eladóból ekkor a “pultoslányon” kívül még ketten tartózkodunk a helyiségben. Éppen polcot rendezünk. Így a rezzenéstelen fa arcot nekünk, a történéseknek éppen háttal állva nem annyira fontos tartani.
A pultos lány jól szerepel, nem zuhan ki belőle a belülről kitörni készülő hatalmas hahota, viszont nem tudja felvenni a fonalat. Nehéz is, mivel mindhármunknak az az első benyomása, hogy a hölgy eltévedt. Mert sajnos bár teljesen egyértelműen ki van tacepaózva, – ráadásul nem kis betűkkel – hogy mi egy biobolt vagyunk, ennek dacára kerestek már nálunk férfi alsót, sőt alkoholt is. Nem ez lenne az első eset. A nő talán észre sem veszi a hirtelen beálló zavart a rendszerben. Könyököl és vár.

Mivel alliterációban és néha még gondolatolvasásban is egész jó vagyok (Mert ha valakinek ez nem lenne tiszta, egy jó eladónak sokszor gondolatolvasónak is kell lennie.) végül nekem sikerül megmentenem a helyzetet.
– Huminiqumot tetszik kérni?
– Ja igen azt,  persze -jön a válasz és közben kocsmatündérünkben feldereng, hogy a pult látványa egy olyan automatizmust hívott életre benne, amelynek következtében, végérvényesen megnyilatkozott előttünk az égetett szeszek iránti -talán palástolni kívánt- szenvedélye.

Beküldve:

A munka frontján, avagy az élet akkor szép ha zajlik…

Mivel gyermekkoromból kifolyólag nem annyira kedvelem az alkoholistákat, így az élet időről időre megtréfál ezen a téren. Most éppen azzal, hogy az egyik munkahelyem reggel és este fura dimenzió törésen megy keresztül, amikor a békés kis közértre egy kocsma képe vetül.
Tegnap este az egyik vásárló ezt elég egyértelműen tudtomra is adta.
Bejött egy barátjával. Részeg-szlengben beszélve előadta a kívánását, amiből egy kuma szót sem értettem. Biztosan ismeritek ti is azt a hanyag eleganciát, amikor a kiejtett szavak néhány szótagja valahol a kigondolás és a kiejtés közötti úton elvész, a többit pedig úgy mondja mintha éppen tele lenne közben galuskával a szája.Nos delikvensünk is ezt adta elő, ráadásul hadarva.Mivel többször visszakérdeztem a vele lévő másik – szintén ittas de még sokkal józanabb – úriember inkább fordított nekem.
De a társának ez nem nagyon tetszett és jogosnak vélt felindultságában megkérdezte:
– Maga nem dolgozott még kocsmában???
-Miért ez az??? kérdeztem vissza már-már megvilágosodva.
Ezután a vásárolt piához szatyrot is kért. De a kapott darabot túl átlátszónak ítélte és kért még egyet.
Erre nekem is megjött a kötekedő kedvem és megkérdeztem, hogy mi a baj az “átlátszó” szatyorral? Nem tudja felvállalni a piát?
Erre ő visszakérdezett.
-Miért Te felvállalod ezt?- és a fejemre mutatott. Én meg csak néztem hülyén. Gondolom igen, azért nincs rajtam paróka, nem? Na akkor rájött hogy ezzel a kérdéssel pont mellényúlt. Ezért inkább töredelmesen bevallotta, hogy ő nem vállalja fel a piát.Felesleges is gondoltam, hiszen húsz méteres körzetben mindenki számára egyértelmű, hogy nem vagy már szomjas.
Ezután kaptam vagy 500 forint borravalót(amit egyébként nem tehetek el) de közölte, hogy ez az enyém, mert a tulajt utálja mert – szerinte- többször is le akarta húzni.
De azért piáért mégis ide jár…
Se la vie…

(Ebben a bejegyzésben elolvashatod azt is, mit tett hozzá az életemhez egy alkoholista nevelőapával való két évtizedes együttélés :Fontos pillanatok  )

Beküldve:

Gyomorbajos Einstein

 

A fickó a nagy tudós inverze. A haj ugyanaz, és talán valaha még a zsenialitásra való hajlam is jelen lehetett az életében, de nagy elődjével ellentétben a hétköznapiságon való derűs felülemelkedés helyett, ő a meg nem értett zseni savanyúságát választotta. A relativitás elmélet pedig részéről már csak odáig terjed, hogy minden nő agyhalott…
Ilyen előzmények mellett talán nem is meglepő, hogy nem volt túl szerencsés “antrénk” egymás életében. Pedig csak három üres sörös üvegen csúszott el a lehetőség…
Nem cserét akart ugyanis, hanem beszámítást és rohadtul nem értette, hogy ezen én mit nem értek, ezért inkább kiszámolta nekem a különbözetet. De mindezt azzal az ábrázattal, mint amikor a gyomorsav éppen jön felfelé és már mardossa a nyelőcsövet is.
Eközben a vélt hülyeségemet azzal a lesajnáló és szinte
már-már felmentő tekintettel nyugtázta, hogy “hát mit is vártam hiszen ez csak egy nő”. Szinte tapintani lehetett közöttünk egy jeges citromos sör kesernyés fanyarságát…

Pedig mindössze egyetlen probléma adódott, nevezetesen, hogy Einsteinünk bár lehet, hogy agyban nagy viszont nem a kommunikáció bajnoka és végakaratát a beszámítandó üvegek kapcsán nem közölte, csupán elém lökte őket a pultra. Majd, amikor már végeztem a kasszázással és véglegesen kinyomtam a blokkot közölte, hogy ő nem így gondolta.
Hát kérlek alássan, akkor beszéljél ember. Add elő a történetedet és a kívánságaidat, mivel én itt most bolti eladó vagyok, nem pedig gondolatolvasó és látnok. Mondanám neki szívem szerint mérsékelten disztingvált eladói üzemmódban, de inkább nem teszem. (Bár nem szeretném, ennek ellenére legtöbb gondolata mégis átszivárog, minden egyes találkozásunk alkalmával. Ettől viszont már én is kellemetlenül útállatos színben kezdek feltűnni előtte…

Még néhány bolti karakter:

“Csupaszív” Lajos

“AZ ILLEM TANÁR”

A munka frontján, avagy az élet akkor szép ha zajlik…

“Csocsikártya”

 

Beküldve:

Fontos pillanatok

Nem is olyan régen azon töprengtem, hogy ha most bármilyen oknál fogva hirtelen vége szakadna az életemnek, melyek lennének azok a meghatározó, fontos pillanatok, melyeket szívesen elevenítenék fel életem filmjéből. A jó dolgokra koncentráltam és már pergett is a film. Az elsőnek beugró kép természetesen a lányom születése volt. A pillanat, amikor a kezemben tarthattam.
Rendben – mondtam magamnak – eddigi életem valóban legfelemelőbb élménye ez a pillanat volt, de van még itt más is, nézzünk rá mindenre. Haladtam hát tovább, vissza az időben. Jöttek a megszokott képek, amelyek általában minden ember életében megjelennek. .Aztán egyszer csak bekattant valami, ami első ránézésre egyáltalán nem volt pozitív…
16 éves voltam. Épp otthon töltöttem a nyári szünetet. (A bentlakásos középiskola szintén a legjobb dolgok kategóriájába tartozott, mivel lehetőséget nyújtott számomra, hogy kikerüljek abból a mérgező és brutalitással átszőtt romlott miliőből, amelyet 7 éves koromtól – apám távozása óta – élvezhettem a nevelő apám jóvoltából.)
Álltam a mosókonyhában ahová a nevelő apám parancsolt be, mert nem akart nyílt színen megütni.(A helyszín az általa vezetett üdülő ebédlője ) Hiszen, milyen fényt vetne rá, ha az alkalmazottai szeme láttára verne össze? Akkor még nem sejtette, hogy ez az alkalom más lesz, mint a korábbiak…
„Bekattantam”. Eldöntöttem, hogy nem az általa meghatározott koreográfia szerint történnek majd az események. Körülnéztem és felkaptam az edénycsorgatóról a legnagyobb kést, amit találtam. Az hogy mit fogok tenni ezzel a késsel – belé fogom-e mélyeszteni, vagy esetleg magamban teszek kárt – ekkor még nem tisztázódott bennem. Csak azt tudtam teljes bizonyossággal, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek annak a méltatlan állapotnak, melybe életem során nem egyszer belekényszerített már.
Jelenlegi élettapasztalatommal és pszichológiai tudásommal felvértezve már tisztán látom, hogy abban a szituációban az átfordulás állapotába kerültem. A pubertás kor sok mindent megváltoztat. A félelem jogos haraggá változott bennem, olyan belső erőt generálva, amit addig még soha nem éreztem.
Az ajtón belépve, gúnyos kacajra fakadt, amint megpillantott a hatalmas késsel felvértezve. Könnyedén kicsavarhatta volna a kezemből, hiszen sokkal nagyobb és erősebb volt nálam. De erre nem került sor, mivel a maró gúny és az erő fölény fitogtatása kijózanított. A remegés és a félelem egy szempillantás alatt tűnt el belőlem. A fejem kitisztult. Hűvös erő és egyfajta szikla-szilárd stabilitás öntött el…
Önszántamból tettem le a kést a konyhapultra. Ráébredtem ugyanis, hogy mindkét cselekedet – amelyeket korábban elképzeltem – vesztes pozíciót eredményezne számomra. Viszont tudtam, hogy most végre eljött az idő a visszavágásra és lezárásra. Egyszer és mindenkorra tudtára kell adnom ennek az erős férfi testbe bújtatott erkölcsi nullának, hogy nincs többé hatalma felettem. Sem neki, sem annak a fogvacogtató félelemnek, amit eddig minden alkalommal sikerült felébresztenie bennem a brutalitásával. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hogy nagyon fog fájni, de egyetlen könnycsepp vagy a félelem legapróbb szikrája nélkül kell állnom az ütéseket.
Készen álltam a küzdelemre. Akarat feszült akarat ellen. Én a szabadságomért harcoltam ő pedig azért, hogy végleg megtörjön. Amióta csak ismert tudta, hogy bár látszólag fejet hajtottam az akarata és a brutalitása előtt, de igazából ezt nem Ő, hanem anyám érte el nálam. Az iránta érzett együttérzésemnek, lojalitásomnak, és a gyerekekre jellemző lelki rugalmasságnak volt köszönhető, hogy eddig betörhetőnek bizonyultam. De a felszín alatt mindig munkált bennem a dac, a lelki szabadság és az erkölcsi fölény.
Ott álltunk hát egymással szemben. Gyorsan felmértem csekélyke, de kihasználható helyzeti előnyömet: az ajtón kívüli világot. Most végre nem a külvilágtól elszigetelve történtek az események. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy senki sem fog bejönni, hogy megakadályozza a hajcihőt, de tudtam, minél hangosabb leszek, annál nagyobb botrányt kavar majd az ügy az ajtón kívüli világban.
Elkezdődött. Ő ütött, én ordítottam. Ami meglepte, mivel nem ehhez volt szokva. Gyorsan letisztult benne, hogy ez nyílt provokáció részemről. A következő ütés már erősebb volt, hogy tudjam hol a helyem. De ettől az ordítás is hangosabb lett. Karnyújtásnyi távolságra egymástól, szinte mozdulatlanná dermedve néztünk farkasszemet. Álltam, sőt valójában fogva tartottam a tekintetét.
Teljesen nyugodt voltam és tisztán láttam a célomat. Nem sajnáltam magam az előttem álló testi kínok miatt. Ennél sokkal erősebben dolgozott bennem a büszkeség érzése, hogy végre teszek magamért valamit. Az ordításaim kizárólag a külvilágnak szóltak, nem a fájdalomnak. Közben mindig beiktattam egy kis szünetet, jelezvén, hogy jöhet a következő forduló. Az ütések egyre durvábbak lettek. De némi idő és megannyi pofon elteltével megértette végre, hogy ez nem egy kamasz lány felturbózott hisztije, hanem egy lázadó szabadságharca.
Már egyáltalán nem éreztem a fájdalmat mivel az arcom teljesen elzsibbadt. Bár tenyérrel ütött és nem ököllel, kicsit sem kímélt. A 12. pofon tájékán már tudtam, hogy a kezdeti pökhendi fölény lassan de biztosan kétségbeeséssé változott benne. Érezte, hogy ha kell, akár eszméletlenre is veretem magam, de nem adom fel. Hogy tulajdonképpen már enyém a győzelem! Legyőztem a fájdalomtól való rettegést és az ebből fakadó megalkuvást. Legyőztem az ő akaratát is, ami pedig még ennél is sokkal fontosabb: meghaladtam eddigi önmagamat.
Másnap mikor kijózanodott természetesen elnézést kért a történtek miatt.(Ez a koreográfiai elem mindig jelen volt a repertoárjában.) Nem hatott meg vele. Átnéztem rajta. Azt, hogy valójában mekkora győzelmet arattam, csak akkor értettem meg, amikor fel akart ajánlani pénzt azért, hogy húzzak el otthonról albérletbe, hogy látnia se kelljen többet. Megértette, hogy korkülönbség és erőszak ide vagy oda nincs többé hatalma felettem.
Igaz, ez nem egy derűs történet. Hogy miért tette be a tudatalattim mégis életem fontos pozitív pillanatainak dobozába? Azt gondolom azért, mert azzal, hogy felvállaltam önmagam, és megharcoltam a saját szabadságharcomat, olyan pozitív energiák szabadultak fel a lelkemben, amelyeket addig a félelem energiája teljesen gúzsba kötött. Úgy képzeld el ezt az érzést, mint amikor végre levetheted magadról azt a szúrós, durva ruhát, ami addig teljesen elszorította az ereidet és sebesre dörzsölte a bőrödet.
Beküldve:

Tegnapom

Alkohollal feltehetőleg évtizedek óta bensőséges viszonyt ápoló 60-as férfi szinte beesik a boltba, mert figyelmen kívül hagyta a küszöböt, mivel engem nézett, aki csak mellig látszom ki a pultból. Teszek egy kedves megjegyzést arra, hogy elbotlott. Mire Ő:
– Maga tehet róla mert olyan dekoratív…
Mire én magamban: na ez most vajon annak az őszinte mondatnak a disztingvált megfelelője, hogy “Anyám, mellben jól eleresztettek” vagy inkább annak a finom csomagolása, hogy “úristen egy kopasz nő…”
Aztán, ahogy közelebb jön kétséget kizárólag realizálódik az első megoldás, mert le sem tudja venni a szemét melleimről. Olyannyira, hogy amikor kérdezem a válaszai is a mellmagasságomnak érkeznek. Velem nem sikerül felvenni a szemkontaktust, csak az ikrekkel.
Miután kiment eltűnődtem azon, hogy tényleg felesleges azon gondolkodnom, hogy vajon mennyi esélye lehet egy negyven feletti kopasz nőnek a párválasztásban.
Már tisztán látom, hogy minden csak a megfelelő mennyiségű alkohol és egy jól megválasztott melltartó kérdése…,)

Ha olvasnál még hasonló témájú kisbolti kalandjaimról,  akkor ezeket az írásokat nézd meg :

Szerelmi töredék

Flörtölő Flórián

Béláim egy(b)esüljetek

 

Beküldve:

Béláim egy(b)esüljetek

Mint utóbb kiderült, a kisboltra eső Bélák száma meglepően magas. Mert van ugye “csocsi, kártya” Béla, akiről már meséltem nektek és akivel a kapcsolatunk meglepő fordulatot vet. Szinte már jóban vagyunk. Kiderült, hogy Ő egy nyugdíjas hivatásos zenész, ami részben megmagyarázza azt a lazaságot és hányaveti stílust, amellyel a vásárlásait – és gondolom egyéb teendőit is – intézi. De a meglehetősen rossz humorára mondjuk még ez sem adhat felmentést.
Még mielőtt valaki ezt gondolhatná, közlöm, hogy semmi bajom a zenészekkel. Nagyon sokáig elég közelről figyelhettem meg a világukat és egy reprezentánsukkal 21 évig erős szimbiózisban éltem 📷😉
Aztán itt van még “jóember” Béla.Vele sokkal érdekesebben alakult a sztorink. Ez a jóember az alkohol szerelmese, ami kívül-belül nyomott hagyott rajta. Mint talán már régebben említettem nem csípem az alkeszeket egy gyermekkori berögződés miatt, de ez a Bélám rácáfolt erre a sztereotípiámra.
Bármikor bejött a boltba, mindig már a fizimiskája is derültséget keltett bennem. Aki ismeri a Kalán néni című édes kis gyermek rajzfilmet, annak gondolom meg van Paprika úr karaktere. Nos Bélám Paprika úr inverze: a fizimiska stimmel de vidám kiadásban. Mindig úgy néz ki az egész ember, mintha most mászott volna ki az ágyból, vagy tévedésből bekerült volna a mosógép centrifuga programjába.A ruha összevissza lóg rajta, mosolya elég hézagosnak mondható és kevéske haja úgy néz ki, mintha a megjelenése előtt pár perccel átsöpört volna rajta egy tájfun, vagy áramütés érte volna…
Egyszóval mókás megjelenése már eleve mindig derültséget okozott számomra. Beszélgetéseink során az is kiderült, hogy valamikor nagyon sok agysejttel rendelkező Intelligens és jó gondolkodású ember lehetett, ami nyomokban még most is fel-fel villan. Annak dacára is, hogy alkoholikával kötött erős szövetségben az utóbbi pár évtizedben egyesült erővel mindent elkövettek annak érdekében, hogy a szürke állományt a lehető legjobban minimalizálják. Bár szép munkát végeztek, de nem teljes sikerrel, így szerettem mindig pár szót váltani jóember Bélával vásárlásai alkalmával. Minek következtében néhányszor igen meglepő, máskor nagyon hasznos információk birtokába jutottam általa.
Kapcsolatunk kedélyesnek volt mondható, mindaddig amíg Béla össze nem rakta a kirakós apró darabkáit.Ezt Ő fogalmazta meg így.
Elmondása szerint Ő először csak megfigyeli az embereket és szépen sorban összeilleszti a kis csomagokat, ami a másik ember személyiségéből érkezik. Ezután összegez majd eldönti, hogy melyik polcra helyezze az adott személyt a saját kis polcrendszerében. Nos engem is kirakott, összegzett és a születése napján – ünneplés okán – a szokásosnál is illumináltabb állapotban közölte velem az eredményt. Ennek értelmében én a “kell nekem ez a nő” polcra kerültem. Kicsit meglepődtem ettől a közléstől, de Ő ezt – akkor még – valószínűleg nem vette észre, vagy tudomásul.Közölte, hogy tudja, hogy Ő egy alkoholista, de hát ez mit számít? (Hát mondjuk ez tényleg bagatel, főleg nekem 📷😉)
Ezen a ponton sajnos homokszem került a szépen működő gépezetbe.Az eddig mediterrán jellegű közös terünkbe felőlem egy váratlan és indokolatlannak tűnő jeges északi áramlat érkezett. Kicsit még számomra is meglepő volt az a hirtelen fellépő tartózkodó, szenvtelen attitűd, amely felszínre tőrt a mélységből. De ez a drága jóember Béla minden elpusztult agysejtje dacára még így is volt annyira intelligens, hogy rögtön alkalmazkodott kapcsolatunk megváltozott jellegéhez.
Vagy csendben, magában azóta is azon filózik, mit mondhatott nekem születése jeles napján.És talán még szégyenli is magát valamiért, amire nem emlékszik, vagy amit el sem követett.
Nos egyenlőre ennyit Béláimról..📷
Beküldve:

“Csocsikártya”

– Csocsi, kártya! – adja meg a fontos paramétereket – az idősödő, de fenti belépőjét hallgatva úriembernek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető vásárló – miközben a pultra helyezi a megvásárolni kívánt alkoholt.
Mivel a tegnap jelentkező fronthatás erősen rányomja bélyegét az emberi kommunikációra is, a tahográf mutatója mára már határozottan a nem megengedett tartományokat verdesi. Ez viszont nálam a népművelő funkciót szüli meg, bizonyos tűréshatár után. Így a már eleve rosszul indult kezdet után a következőképpen folytattuk:
– Szeretném megkérni arra, hogy próbáljon meg egész mondatokban kommunikálni velem. Ne tekintsen gépnek, ami vezényszavak bemondásával indul.
– Ja hát azt hittem vagyunk már olyan viszonyban…
– Nem, semmilyen viszonyban nem vagyunk. Még a nevét sem tudom.
– Ja, Béla vagyok- mondta és annak biztos tudatában hogy egy “bélával” minden korábbi bunkóság felülírható, sértődötten távozott…
Beküldve:

Mantra a fogorvosomnak

Sok éven keresztül jártam Árpi bácsihoz, aki első látásra egyszerű fogorvosnak tűnt, de buddha természete sokszor kiviláglott találkozásaink alkalmával. Alacsony, kortalan, halk szavú ember. Végtelen nyugalmat áraszt és nagyon nagy szakértelemmel dolgozik. Ennek köszönhetően, ameddig hozzá jártam, elmúlt az a fajta összemosása a fogorvosnak egy vérszomjas inkvizítorral, ami szerintem nem csak az én elmémben felrémlő káprázat…
Midőn észrevettem egy lukat az egyik fogamon, kötelességtudóan hívtam a már ismert számot. De sajnálattal hallottam, hogy szabadságon van és túl sok időt kellene várnom ahhoz, hogy ő kezelhessen. Mint kiderült az idősebb fiával beszéltem. Hát bánja kánya, egyszer élünk, merni kell váltani, próbáltam elmével kisimítani – a változás lehetőségétől – gyomorszájam környékén bekeményedő kis stressz galacsint.
Igent mondtam hát a randevúra az ismeretlen úrnak. A kitűzött időben megjelentem és – akkor még – stressz mentesen vártam a soromra.
Amikor nyílt az ajtó egy tévedésből fogorvosnak öltözött 30 év körüli rocker jelent meg. Ekkor már kezdtem kicsit feszengeni. De gyorsan kiderült, hogy én nem hozzá, hanem az ifjabb Árpádhoz, a testvéréhez érkeztem. Abban reménykedtem, hogy ifj. Árpád az idősebb testvér. Majd nyílt a másik ajtó és megjelent egy férfikorúnak nagy jóindulattal sem mondható újabb sarj. Nagy göndör fürtök, hihetetlenül tiszta, ártatlan kék angyali tekintet, piknikus alkat, és egyáltalán nem meghatározható kor. De fogorvosnak mindenesetre félelmetesen fiatal.
Hát ez jól indul, gondoltam kissé befeszülve. Miközben kedvesen elmagyarázta, hogy két út közül választhatok ( tömés, vagy korona) én inkább a harmadikon – nevezetesen az egérúton – gondolkodtam. Szerintem senki nem fog megkövezni ama gondolatmenetért, amely arról szólt, hogy bár kedves ez a reneszánsz festményeken látott puttókra emlékeztető (túl)fiatalember, de sok szakmai tapasztalattal valószínűleg nem rendelkezik. S bár mindenkinek meg kell adni a gyakorlás lehetőségét, hogy szakmája mesterévé válhasson, ehhez én most, inkább mégsem adnám a számat.
De jelen esetben a sors már döntött helyettem. Így hát kénytelen voltam szabaddá tenni a munkafelületet. Az ifjú ember azon nyomban neki is látott. Ami egyelőre némi hümmögésben, néha egy-egy „aha” megjegyzésben és az eszközök közötti elmélázó matatásban merült ki. Azután kiszedte az előző tömést majd a tisztesség kedvéért fúrt egy kicsit. Amikor is – szerintem – kissé megcsúszott a keze és icipicit beleszaladt az ínyembe, amitől az vérezni kezdett.
A professzionalizmus vágyképébe való kétségbeesett ragaszkodásomat ezen a ponton váltotta fel a görcsös félelem attól, hogy a mai napomat egyfognyi deficittel fogom zárni. Abban a pillanatban ez még csak egy szürke ködfelhő volt a tudatomban. De Ifjú emberünk sajnos pszichológusként is kezdőnek bizonyult. Közölte, hogy a vérző íny kicsit problémás a tömés tekintetében, mert így nem tud megtapadni a tömő anyag ráadásul nem biztos, hogy lesz a töméshez megfelelő matricája…( az az a mini kis eszköz, amelyet tömés előtt fel szoktak csavarozni a fogra, mivel ez adja meg a tömés formáját.)Ráadásul asszisztencia nélkül dolgozott. Így amikor valami apró eszközt kiejtett a kezéből egy elegáns mozdulattal csak arrébb rúgta azt. Tudva, hogy majd ha végzett velem, úgyis lesz ideje összeszedni a következő páciens érkezéséig.
Ilyen előzmények után jutottunk el a matrica felhelyezéséhez. Nem sikerült elsőre, se másodikra se sokadikra. Ezen a ponton én már teljesen világosan éreztem, hogy csak egyetlen út áll előttem, ha szeretnék annyi foggal távozni amennyivel érkeztem: felsőbb segítséget kell kérnem…
Így hát meghívtam a kis szobába putto-fogorvosom minden rend és szférabeli feljebbvalóját az angyali hierarchiákból. De úgy éreztem, hogy ez még önmagában lehet, hogy kevésnek bizonyul, ezért meghívtam körünkbe édesapja szellemét is, hogy a szakmai tapasztalat tudatalatti síkon pillanatok alatt apáról-fiúra szállhasson. Önmagam megnyugtatása végett pedig a „ képes vagy rá, meg tudod csinálni” kezdetű mantrát zsolozsmáztam megállás nélkül.
A két első óvintézkedés eredményességéről nem tudok mit mondani, de ez utóbbi pozitív hatása rekord gyorsasággal vált kézzelfoghatóvá. Éreztem, hogy a matrica felhelyezése körül erős belső frusztrációk vannak a srácban. De miután én teljes szívvel mantráztam – a történeti hűség kedvéért kénytelen vagyok bevallani, hogy inkább volt az parancs, mint biztatás – hogy képes elvégezni a feladatot, egyszer csak éreztem, amint megáll a keze és valamin erősen gondolkodik. Majd közölte, hogy van egy ötlete és eltűnt a másik szobában. Visszatért egy másik matricával és érezhetően nagyobb magabiztossággal. Innentől kezdve cirka negyedórán belül pozitív kicsengéssel végződött a mi kis közös történetünk.
Mindenki elégedett volt. Ő a jól elvégzett feladat következtében nagy adag önbizalommal lett gazdagabb, én pedig egy ismét jól funkcionáló foggal és a tudattal, hogy a mantráknak hatalmas erejük van… 📷
Beküldve:

Flörtölő Flórián

Kisbolti munkásságom egyik kedvenc karaktere Ő. Természetesen nem így hívják. Csupán inkognitója megőrzése céljából kapta tőlem ezt a hangzatos nevet.

Már az első pillanattól a szimpatikus vásárlók képzeletbeli halmazába helyeztem őt magamban. Kb. 5-6 évvel lehet idősebb nálam. Nem az esetem, de tény, hogy a korabeli férfiakkal ellentétben eléggé jól tartja magát.
Nem az intellektuel típus. Két lábbal a földön járó, kétkezi munkájából élő fickó, de bizonyos határok között bármiről tudtunk beszélgetni. Barátságunk lassan induló, majd váratlanul csúcsra jutó ívet hozott, ahonnan már nem igen van hova-tovább.

Eleinte a határokat jól megtartva disztingváltan beszélgettünk csak, bár Flórián tett néha halvány lépéséket a semmitmondó flörtölés irányába.Én korábban ezekkel a dolgokkal nem nagyon tudtam mit kezdeni, de a kisbolti munkásságom ideje alatt sokat edződtem-e témában. A minden rendű, korú, intelligenciájú és alkoholos állapotú férfiak széles palettát mutattak be a másik nem udvarlási szokásaiból.

Így amikor Flóriánnal beszélgetve egyszer megemlítettem, hogy egészségügyi okokból kifolyólag fogynom kell pár kilót és neki nagyon spontán az csúszott ki a száján, hogy “nehogy lefogyj, így vagy jó, tök jó segged van ” – már meg sem lepődtem. Azon viszont igen jól mulattam magamban, hogy a kijelentése őt legalább annyira váratlanul érte mint engem. Szégyenkezve kapta szája elé a kezét, mint az a kisgyerek, aki szülője jelenlétében valami csúnyát mondott. Végül a feszültséget oldandó, nekem kellett nyugtatnom őt, hogy semmi baj, sőt valójában jól esik amit mond, mert ritkán találkozom olyan pasival, aki nem a “negyvenkilótvasággyal” részesíti előnyben.

Nos azt hiszem ez volt az a pont, ahol bizonyos képzeletbeli demarkációs vonalak hirtelen szertefoszlottak és viszonyunk kéretlenül sokkal szorosabbá szövődött. Mert nyugtató szavaimon felbátorodva, most már sorolni kezdte, hogy mi-minden tetszik neki rajtam és a tekintete egyre jobban csillogott, azzal a félre nem érthető üzenettel, amit azt hiszem nincsen nő, aki nem értene meg szavak nélkül is.

Következő találkozásaink alkalmával ez a bizonyos tekintet már leplezetlenül vándorolt rajtam ide-oda. Néha félreérthető kijelentésekkel is fűszerezve a beszélgetéseinket. Az Ő esetében, ez valahogy még sem zavart. (Talán mert éreztem nagyrészt csak önigazoló színjátékról van szó?) Játszadoztunk a szavakkal.Jól szórakoztunk. De aztán egy ponton már úgy éreztem, itt az ideje Flóriánt visszatéríteni a normál kerékvágásába és beszélgetés közben, csak úgy spontán befűztem a kijózanító kérdést: Te ugye nős vagy?

Hát persze, hogy igen választ kaptam 🙂 Nos akkor kedves Flórián ne nekem csapd a szelet, hanem otthon az asszonynak és meglásd a szerelmi életetek ismét szárnyakat kap, terelgettem finoman vissza a demarkációs vonalam másik oldalára.Ő pedig rögtön vette a lapot. Ekkor egy komolyabb és az eddigi felületes eszmecserénknél sokkal mélyebb beszélgetésbe bonyolódtunk.Sok mindent elmesélt az életéről. Amikor pl. a gyerekeiről beszélt teljesen elérzékenyült. Egy régi vágású nagyon családcentrikus férfi képe rajzolódott ki előttem.

Azt hiszem Ő egy kiveszőben lévő férfi típus utolsó reprezentánsai közé tartozik, akik még ismerik a felelősségvállalás, az összetartozás és a hűség fogalmait, mert 33 év házassággal a háta mögött már bizonyított ebben a témában.

Szóval a határokat megtartva, továbbra
is bírom Flóriánt, aki megtanított a semmitmondó flörtölés örömére